csupa csacsiság

avagy mi jár a fejemben

Dióhéjban

Először is, nem vagyok átlagos. Másodszor pedig, nem vagyok normális.

Imádom újranézni a filmeket, sorozatokat. De vagy százezerszer. (Ha valami bejön, akkor nyomatni kell ezerrel, nem?)

Annak ellenére, hogy nem szeretnék gyereket, betegesen imádom Őket.

Nem mellesleg a legnagyobb álmom a gyermekpszichológia. (Vajon azért tanulom ezt a szakmát, mert kattant vagyok?
Úgy vélem, hogy igen.)

Gyakran vannak rémálmaim, kígyófóbiám van, imádok pózolni, borús napokon napszemüvegben sétálni. Szeretek csókolózni, szenvedélyesen szeretkezni.

Minden, ami csipke, masni, vagy bagolymintás, az jöhet, hát még, ha rózsaszín, akkor meg pláne!

A balett egy csoda, ezzel senki se vitatkozzon, de tényleg, soha!

Ákost, Petőfit, vagy Schumachert leszólni tilos.

Ez az én rózsaszín csodavilágom, és imádom. Persze vannak rossz napjaim. Sokszor. De kellenek, akkor van leginkább ihletem.



"

Feedek
Megosztás

Derült égből pánikroham

Átlagosan, sőt annál jóval pompásabban indult a napom tegnap, mégis szörnyű vége lett. Párkapcsolatban élek, nem régóta, és nem is sokadjára, szóval nekem nagyon újszerű az a dolog, amikor a szerelmed mellett ébredsz fel, reggeliztek, elkészültök, majd együtt intézitek a teendőiteket, építgetitek együtt a közös életeteket, segítitek egymást. Így történt velünk is, közösen elmentünk a bankba, majd bevásárolni, belefért egy kis kávé is, takarítottam otthon, amíg a szerelmem elment órára, majd együtt hazajöttünk hozzám, programot csináltunk, este az Édesanyámmal vacsoráztunk. Mivel annyira televoltunk mind a ketten, elmentünk még egyet sétálni. Ugye, hogy eddig milyen tökéletes napunk volt? Mindig erről álmodoztam, hogy valakivel ezeket megélhessem. Ketten, együtt.

Aztán számomra egy szempillantás alatt megváltozott minden, "megkoronázva" ezzel az eddig csodaszép napunkat.

Először zúg a füled, furcsán érzed magad.
-Áh, biztos csak kimelegedtem...
De nem, zsibog a fejed, a zsigereid rosszat súgnak. Mivel rosszat súgnak, megijedsz, ezáltal már rosszul is leszel. Úgy érzed nincs levegőd, egyre nehezebben lélegzel, kapkodsz, meg is érkeztél a pánikhoz. Felállsz, leülsz, helyet változtatsz, de már a lábaid sem érzed. Minden elsötétül. 
-Te jó Isten, el fogok ájulni. Nem, az nem lehet, számolok lassan, belégzés 1-2, kilégzés 1-2-3-4.
Nem segít semmi, sőt, ez egyre rosszabb. Már semmit sem hallasz, alig látsz, csurom víz vagy, ledobod magadról a kabátodat, pedig maximum pár fok lehet. Ördögi körbe kerülsz, egyre rosszabbul vagy, félsz, hogy meg fogsz halni. Eddig tudtad, hogy ez csak egy szimpla pánik, innentől kezdve azonban megint azt hiszed, hogy meg fogsz halni. Halálfélelemtől reszketsz. Felülről látod magadat. Hallod a szerelmed hangját, de nem tudsz válaszolni, csak arra koncentrálsz, hogy ne halj meg. Görcsölsz, remegsz, gondolatok tombolnak benned, mi lesz, ha ott maradsz, és nem ér ide a mentő időben?
-Dehát nem is kell mentő, ez csak egy pánikroham.
Mintha órák teltek volna el, de kezdesz jobban lenni, kapsz levegőt, visszatér az egyensúlyod, talán fel tudsz állni. Tudod, hogy hol vagy, kivel vagy, de a legfontosabb, hogy ki vagy, és hogy jól vagy. Most már vége, életben maradsz.

 

Kéz a kézben hazasétáltunk, s amíg a párom ijedten kérdezősködött, mi volt ez az előbb, én már "csak" attól rettegtem, hogy ne kelljen ezt még egyszer átélnem. Amint hazaértünk, kezébe nyomtam minden könyvet, amit erről a betegségről tudni kell. Ő csak annyit mondott, mindig mellettem lesz, ez semmin sem változtat. Sosem éreztem még magam ilyen szeretve, és ilyen biztonságban, mint mellette. Ezután álomba sírtam magam.

Derült égből pánikroham

Átlagosan, sőt annál jóval pompásabban indult a napom tegnap, mégis szörnyű vége lett. Párkapcsolatban élek, nem régóta, és nem is sokadjára, szóval nekem nagyon újszerű az a dolog, amikor a szerelmed mellett ébredsz fel, reggeliztek, elkészültök, majd együtt intézitek a teendőiteket, építgetitek együtt a közös életeteket, segítitek egymást. Így történt velünk is, közösen elmentünk a bankba, majd bevásárolni, belefért egy kis kávé is, takarítottam otthon, amíg a szerelmem elment órára, majd együtt hazajöttünk hozzám, programot csináltunk, este az Édesanyámmal vacsoráztunk. Mivel annyira televoltunk mind a ketten, elmentünk még egyet sétálni. Ugye, hogy eddig milyen tökéletes napunk volt? Mindig erről álmodoztam, hogy valakivel ezeket megélhessem. Ketten, együtt.

Aztán számomra egy szempillantás alatt megváltozott minden, "megkoronázva" ezzel az eddig csodaszép napunkat.

Először zúg a füled, furcsán érzed magad.
-Áh, biztos csak kimelegedtem...
De nem, zsibog a fejed, a zsigereid rosszat súgnak. Mivel rosszat súgnak, megijedsz, ezáltal már rosszul is leszel. Úgy érzed nincs levegőd, egyre nehezebben lélegzel, kapkodsz, meg is érkeztél a pánikhoz. Felállsz, leülsz, helyet változtatsz, de már a lábaid sem érzed. Minden elsötétül. 
-Te jó Isten, el fogok ájulni. Nem, az nem lehet, számolok lassan, belégzés 1-2, kilégzés 1-2-3-4.
Nem segít semmi, sőt, ez egyre rosszabb. Már semmit sem hallasz, alig látsz, csurom víz vagy, ledobod magadról a kabátodat, pedig maximum pár fok lehet. Ördögi körbe kerülsz, egyre rosszabbul vagy, félsz, hogy meg fogsz halni. Eddig tudtad, hogy ez csak egy szimpla pánik, innentől kezdve azonban megint azt hiszed, hogy meg fogsz halni. Halálfélelemtől reszketsz. Felülről látod magadat. Hallod a szerelmed hangját, de nem tudsz válaszolni, csak arra koncentrálsz, hogy ne halj meg. Görcsölsz, remegsz, gondolatok tombolnak benned, mi lesz, ha ott maradsz, és nem ér ide a mentő időben?
-Dehát nem is kell mentő, ez csak egy pánikroham.
Mintha órák teltek volna el, de kezdesz jobban lenni, kapsz levegőt, visszatér az egyensúlyod, talán fel tudsz állni. Tudod, hogy hol vagy, kivel vagy, de a legfontosabb, hogy ki vagy, és hogy jól vagy. Most már vége, életben maradsz.

 

Kéz a kézben hazasétáltunk, s amíg a párom ijedten kérdezősködött, mi volt ez az előbb, én már "csak" attól rettegtem, hogy ne kelljen ezt még egyszer átélnem. Amint hazaértünk, kezébe nyomtam minden könyvet, amit erről a betegségről tudni kell. Ő csak annyit mondott, mindig mellettem lesz, ez semmin sem változtat. Sosem éreztem még magam ilyen szeretve, és ilyen biztonságban, mint mellette. Ezután álomba sírtam magam.

Minden emberre kiül, ami benne van

 

Képzeljétek el, a minap vonattal utaztam haza, és egy olyan jelenségre lettem figyelmes, amin már egyébként régóta gondolkozok. Pótkocsiban ültem, direkt mindig oda kérek jegyet, hiszen 10-ből 9-szer beszélgetésbe elegyedek bárkivel. Egy olyan fülkébe kerültem, ahol két látszólag egyidős hölgy ült. Ha meg kellene saccolnom, akkor olyan 60 év körüliek lehettek.

Szemben ültek velem, hol az egyiküket néztem, hol a másikukat. Már akkor eldöntöttem, hogy ez megér majd egy bejegyzést, ha másért nem is, hát azért, mert eléggé különc vagyok ahhoz, hogy egy ilyen témáról írjak. Nos, mint fentebb említettem, szinte egyidősek voltak, viszont volt köztük egy hatalmas különbség, a kisugárzásuk. Ezt már abban a pillanatban megéreztem, ahogy beléptem a fülkébe. Tudniillik, én mindig minden pillanatban, a legborúsabb napjaimon is mosolygós vagyok, itt is hatalmas vigyorral a képemen, csilingelő hangon feltettem a kérdést a hölgyeknek, beülhetek-e melléjük? Az egyikük udvariasan fogadta ezt a kérdést, a másik néni rám sem hederített, mégcsak oda se nézett. Az előbbi nő kedves arcú, szinte ránctalan, bájos, érdeklődő volt, az utóbbi csak bámult maga elé rezzenéstelen arccal. Amire ki szeretnék lyukadni, hogy míg az első már egyből szeretnivaló volt, a másiknak kiült az arcára a rosszindulata. Nem ismertem egyik asszonyt sem, de még ha nem is jó emberismerő az ember, van szépérzéke, vagy valamiféle megérzése, másrészt a rosszindulatot tényleg nemigen lehet takarni, akkor minimális százalékban lehet látni a másik lelkületét. Szoktak is olyat mondani, hogyha nem akarod, hogy mások lássák, mi van a lelkedben, ne hagyd, hogy belenézzenek a szemedbe. Másnap szembejött velem G. Orwell idézete:

"50 évesen mindenkinek olyan arca van, amilyet megérdemel."

Sokat láttunk már ilyet, nem? Én például a volt főnökömön vettem észre, 10 évvel ezelőtt Ő volt a leggyönyörűbb nő, akit ismertem, gonoszul hangozhat, de mostanra egyszerűen megcsúnyult. Csak nála tisztában vagyok az összes rosszmájú tettével, aljasságával, egyszóval minden rosszindulatú gondolatával, cselekedetével. Igen, higgyétek el, ezek az évek alatt kiülnek az ember arcára, úgymond beépülnek, mint arcvonás.


"Ami belül bennünk van, az látszik. A szem a lélek tükre. ... Ha valami bennünk történik, meglátszik az arcon, a szemen, a homlokon. Minden emberre kiül, ami benne van. Nem lehet letagadni."

Valóban igazságtalanság, hogy valaki szép, valaki csúnya? Most tekintsünk el az olyan esetektől, amikor sok pénzünk van arra, hogy megcsináljuk magunkat. Ha ezt az opciót elvetjük, nem jogtalan. Mindenki megkapja azt az arcot, ami belül van. Ezért próbálok mindig vidám, kedves, bájos, pluszban segítőkész, és akkor is jóravaló lenni, ha abszolút nem érdemli meg a másik, vagy már átmegy naivságba a dolog. Sosem érdekelt, ha ez az ára, akkor inkább vagyok naiv, és jóhiszemű, mintsem rosszindulatú.

Akkor kezdjük el - újra ;-)

 

Már negyedjére kezdek bele ebbe a bejegyzésbe. Egyszerűen nem tudom miről pötyögjek, annyi minden kavarog a fejemben. Vannak ilyen időszakaim, amikor rámjön az írhatnék, de ezt most szeretném rendszeresíteni, amolyan terápiás jelleggel. Érzem, hogy szükségem van rá, és szeretek is írni. Bár természetesen úgy vélem, hogy nincs hozzá érzékem. Viszont ezen is szeretnék változtatni. Úgy értem, szeretnék javítani az írásom hangvételén is, na meg az önbizalmamat sem ártani feltornázni. Azonban van egy csodás párom, aki az utóbbiban segít, nekem már csak az előbbin kell alakítani. :-)

Akkor most jöjjön az elhatározás. Lesznek versek, a napjaim, benyomások, szerelem, filmek, könyvek, no meg egy kis hülyeség is, az mindig kell......s miegymás.

életem Szerelmének

 

Lelkem néha elhagyott, s hajléktalan,
amely minden embernél hontalan.
Egyedül Benned magamra leltem,
örökkön élnek emlékeink bennem.

Néha nekiülök a Neked írt soroknak,
ez jobban segít, mint elmerülni a borokban.
Mert benne élsz a fejemben minden pillanatban,
velem vagy tudattalan, s akarva-akaratlan.

Mindeddig nem tudtam biztosan, ki vagyok,
csupán azt éreztem, hogy teljesen kivagyok.
Egy életre megbélyegzett a traumám,
bárcsak láttam volna előre a gyógyulást.

Mert mikor Beléd csapódtam, önbecsapódtam,
s azt hittem, hogy ami köztünk van, az valótlan.
És emiatt, mint kagyló piciny gyöngye
megtartani Téged szívem teljesen gyönge.

Pedig szeretetem Feléd mint a csillagos égbolt,
de ilyen egetrengető Szerelem még nem volt.
Legalább felismertem, hogy Apa pont ilyen volt,
csak tudod, az tökéletesség azon nyomban elmúlt.

Ezért nem akartam, hogy újra azt éljem át,
így sikerült elkövetnem sokszor ugyanazt a hibát.
Téged bántottalak, kit a legjobban szeretek,
nem is sejtve, hogy Te vagy a mindenem.

Sajnos azt lököd el, kit a legjobban szeretsz,
emiatt sem tudod, hogy most utálsz-e vagy szeretsz.
Ráismertem, Egy emberen kívül a többi csak árnyék,
tudd, hogy „Terajtad kívül minden csak játék”.

Elengedi Téged szívem egy részének élve eltemetése,
mintha örökkön a padlón feküdnék semmit sem remélve.
Elfelejteni Téged, próbáltak, Uram segíts,
de mint a vodkanarancs, úgy töltesz föl újra Te is.

Naprendszerem vagy, szívemben 'Bolygó',
mikor tudod, hogy Ő az, ki neked való, s pont jó.
Hiába van sok bizonytalanság, s kétely,
életemben egyedül nálad nincs kényszer.

Nekem nem mondhatta senki, hogy ismer engem,
viszont egyedül Te mondtad, hogy hiszel bennem.
Bárcsak újra mondanád, hogy bízzak Benned,
nem lenne kétség hinni magamban, s Te Benned.

Lelkem sokszor elhagyott, s hajléktalan,
amely mindenki másnál hontalan.
Egyedül Benned magamra leltem,
örökkön élnek emlékeink bennem.

Márai Sándor - Aforizmák

......nekem segített, hátha Nektek is:-)

 

Íme:

 

1. Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is.

2. Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.

3. A biztos megöl, de túléled. A kétely éltet, de belehalsz.

4. Az igazit elhagyjuk a többiért. A többit az igazi miatt.

5. A szép rögtön kell. Az igazra alszunk egyet.

6. Hibái miatt nem kell, vagy nem kell s ezért hibás ?

7. Ha gyűlöljük, jósága is sért.

8. Aki szelidít, korcsosít is.

9. A legfájóbb kín örömet színlelni.

10. Sebzett szív csak sebezhet.

11. Eszünk vádolható. A szív törvény feletti.

12. Szívünk lebeszélhető. Rá sosem.

13. A vágy lehet ál. A csömör valódi.

14. Lelkünknek elég a kép. A testnek keret is kell.

15. Testet lehet venni. Lelket csak eladni.

16. A férfi addig él, míg kíván. A nő, amíg kívánják.

17. Az elsőnek elalvó férj harmadiknak ébred.

18. Ölel vagy fojt - a kígyónál egy fogás.

19. A legjobb smink egy csúf barátnő.

20. Szűzen házasodni: fogmosás - evés előtt.

21. "A változatosság gyönyörködtet." És gyönyörtelenít.

22. Ha "Elég volt!", a férfi nősül. A nő válik.

23. Az erény művirág. A bűn valódi gaz.

24. A hűségben vágy emészt. Ha csalsz, az erkölcs.

25. Élni a bűnért szokás. Az erényért halni.

Momentán, azaz mostan, de nem újabban

 

Ahogy a kötél kifeszül, mikor csomót kötnek rá,
úgy érzem én is ezt az elviselhetetlen szorongást
bent a gyomromban mindig, mikor Rád gondolok,
holott minden pillanatban előlük futok, és rohanok.

Ámde hiába, ezek a gondolatok utolérnek, és marnak,
mint amikor a bőrbe beleszövődik a varrat.
Ugye mondtam: hiába, örökre ott marad a heg,
nem csak közhely, sosem tud begyógyulni a seb.

Valójában az egyedülléttől reszketek, s félek,
számomra a szüntelen magány a leghalálosabb méreg.
Amennyire rabul ejt a kényszeres megfelelés,
annyival könnyebben mehetne az elengedés.

Ezernyien bántották már meg a lelkem, Istenem,
mégis úgy vélem, én hibáztam el az életem.
Csak abban az egyben kérem a segítségedet,
hogy ne ez alapján hozzanak majd ítéletet.

Mert legbelül ugyanaz a lány vagyok ám,
akiről hogyha lehámoznának valamennyi hibát,
úgy kiismerhetőbbé válna megannyi porcikám,
s rájönnének, hogy Tőlem csak szebb lehet a világ.

Bárcsak felfognám, hogy balszerencséim sora,
csak azért jönnek velem szemben sorra,
hogy megoldottá váljon az emberek számos gondja,
mert én vagyok az az egyetlen lány, akinek ez a sorsa.

Önreflexió - Martha Marcy May Marlene

 

 

Mindig olyan nehezen veszem rá magam a filmnézésre, nem tudom miért. (Egyébként, ha moziba megyek, egészen más a helyzet, imádok moziba járni.) Most az egyszer szerencse, hogy kötelező volt megnézzem a Martha Marcy May Marlene című filmet. Direkt nem olvastam utána, hogy miről szól, csak annyit tudtam, hogy dráma és thriller, hm erős párosítás. Annyira thriller számomra nem volt, inkább dráma.
Röviden a cselekményről annyit, hogy a film egy Martha nevezetű lányról szól, aki több évig élt egy közösségben, majd elszökött onnan, a rég nem látott nővére és újdonsült férje fogadták be, de Martha egyszerűen nem tudja felvenni ezt az életritmust. Az egész cselekmény párhuzamosan bontakozik ki, egyszer azt láthatjuk, hogy Martha milyen nehezen szocializálódik újra a rendes életbe, emellett megismerhetjük a régi, szektabeli életét, ahonnan elszökött. Eleinte még könnyen elkülöníthető egymástól a két élet, azaz a jelen és a múlt, aztán a cselekmény és a film előrehaladtával egyre nehezebb. Van olyan, hogy szinte nem is tudjuk, hogy melyik résznél vagyunk, vagy egyáltalán megtörtént-e, amit látunk, de maga Martha sem tudja, hogy amit álmodik, az csak álom, vagy egy emlék. A végére pedig már teljesen összezavarodik, nővére féjre helyett a volt barátját képzeli oda a szektából. Kár, hogy a jelenbe nem sikerül olyan könnyen beilleszkednie, mint anno a szektába. Én úgy láttam, hogy a szektába egész jól megtalálta magát Martha, mégis menekülni kényszerült, hiszen az eleinte idillinek tűnő közösség -ruhát mosnak, énekelnek, munkamegosztás és önellátás van a "farmon"-, elkezd egyre furcsább dolgokat csinálni: lopnak, állatokra lőnek, nem privát módon szeretkeznek, gyilkolnak. Bár elég nehéz megismerni a farmbeli életet, mert mint már említettem Martha emlékképeiből tájékozódunk, de ő már abban sem biztos, hogy ki ő valójában. Igazából Martha nővére a férjével szintén egy világtól kicsit távoleső életmódot él, hiszen ahhoz, hogy bemenjenek a városba sokat kell utazzanak, egy tó partján élnek egy hatalmas házban ketten, mégis tökéletesen elkülönül ez az életmód a farmbelitől. Ez a filmkészítőknek köszönhető, mert az idősíkok között állandóan ugrál a film szerkezete, így viszont még a főszereplő lány lelke is közelebb kerül hozzánk, úgy értem, könnyebb megismernünk. A szektavezető férfi, aki Martha barátja egy rémisztő alak, egyedül akkor nem viszolyogtam tőle, amikor elénekelte Marcy dalát. Sajnáltam, hogy nem tudjuk meg azt sem, hogy miért került Martha a szektába, és azt sem, hogy mi lesz a vége, de azt tudom, hogy azért nem, mert a film nem mond ítéletet, ránk bízza a döntést. 
Tetszett a film, bár pont akkor hozott vele össze a sors, amikor én is keresem önmagam. Picit kattogtam a film alatt, de többnyire lekötött, nem váltott ki belőlem olyan mély érzelmeket, mint A kísérlet, nem rázott meg annyira -hála Istennek-. Bár nem értek hozzá, de szerintem piszok jók voltak a szereplők és az alakítások.

Tipikus nem átlagos nap

Csörög a vekker, 7 óra van. Gyors fejszámolás az agyban: ha fél 10-re kell beérjek Szegedre, akkor elég a fél 9-es expressz, ez azt jelenti, hogy van még fél órám pihizni! Gyorsan be is nyomom a kedvenc sorozatom, az Így jártam Anyátokkalt, el is szundítok, na de fél 8-kor már nem szól az órám, jön a felismerés 7:42-kor: elaludtam!!! (Legalább így olyan sebességgel kelek ki az ágyból, mintha minimum 6x üvöltött volna már le az ídösanyám.) 8:20-ra sikerült elkészülni, de naná, hogy kell még egy selfie. 5 perc múlva persze úgy rohanok le a lépcsőn és el a fornettis bolt előtt, hogy megint röhögnek rajtam az emberek, na de mindegy, már megszoktam. Próbáltam már persze úgy kiérni a buszmegállóba, hogy csigaléptekben sem késtem volna le a buszt, dehát az úgy milyen unalmas volt már. A szokásos buszút igazából sosem szokásos, ma is sikerült kifogni egy korpás hajú, -onnan tudom, mert nemcsak a vállára, de a válláról a táskámra is jutott egy kis korpa-, és magában zsörtölődő idődebb bácsika társaságát. Ezt soha sem fogom tudni megszokni. A nap újabb kellemetlen felismerése, hogy kiszakadt a harisnyám a nagy sietségemben és összeszedettségemben. (Ja, nem. Sosem vagyok összeszedett.) Remek. Be az Árkádba, de ha már veszek harisnyát, vennem kell egy térdharisnyát is, de úgy megkívántam a szőlőcukrot is, na meg a csokis zabkását, persze, hogy oda az ebédre szánt pénzem. Sőt, így már el is ment annyi időm, hogyha nem rohanom végig az utat a munkahelyemre, elkésem. Most miért csinálok úgy mintha nem rohannék sosem? Nem értem. Gyalog nagyjából 20-25 perc alatt lehet megtenni kényelmesen a távot, nekem sikerült 10 perc alatt leérjek Alsóvárosra, kinyitni a tánciskolát, és úgy fogadni a gyerekeket és a szülőket, mintha nem lennék csurom víz a már említett nagy sietségemtől és összeszedettségemtől. Nézzük csak gyorsan a táskámat, van itt minden, ami ahhoz szükséges, amire reggel nem jutott idő: körömreszelő és körömlakk (természetesen rózsaszín), orrspray (mert ha reggel így rohanok, muszáj 2 másodperc alatt mindent bedobáljak a táskámba), borotva (Jézus, Tina, hülye vagy? És, ha valaki meglátja? -Jó, de ha egyszerűen semmire nem volt időm?), az aktuális könyv, amit olvasok (persze úgy sem lesz időm rá munka közben, de azért nálam van), egy halom szempillaspirál, (pontosabban 4, de ha ők nincsenek nálam, nem érzem jól magam, hiszen ha véletlen elsírom magam valamin, akkor mivel korrigálom a hibákat?), és a többit nem merem megemlíteni. Munka alatt átmegyek 3-szor a boltba, 2-szer ki az autóhoz, fel a balett-terembe, mert egy kislány úgy gondolta bepisil, mielőtt szólna, hogy pisilni kell; balett cipőt próbálunk, dresszt rendelünk, tandíjat fizetünk, szeretjük az értetlen szülőket, főleg a hangos gyerekeket. Most így nehéz lehet elhinni, de imádom a munkám. Jó, jobb szeretem, ha csak tanítanom kell, de ez most nem az a nap. Este önfeledten beszélgetek kicsit, de mi történik? Sandán az órára pillantok, egy újabb csodás felismerés következik. Ha nem indulok el rohanva most azonnal a buszhoz, mehetek az egy órával későbbivel, na kösz nem. A többit kitaláljátok Ti? Rohanás után ráadás: nem volt unalmas utam hazáig.

A fájdalmaim és én

Voltam már lent és hagytak egyedül. Csaptak már össze úgy a hullámok a fejem felett, hogy azt hittem, soha nem állok fel többé. Ismeritek az érzést? A nem alvós, nem evős, állandóan csak sírásból álló napok és éjszakák mögött meghúzódó kínkeserves fájdalmat? Amikor már szinte fizikailag érzed, hogy mardossa a mellkasod a gyötrelem? Így teltek a napjaim, ez voltam én. Felkeltem, sírtam. Lefeküdtem, zokogtam. Mindeközben végig azon gondolkozol, vajon megérdemelted-e ezeket a pofonokat. És, ha meg is érdemelted őket, vajon tényleg egyszerre kellett, hogy érkezzenek? Tetőzve az eddigi borzalmas félévedben időközben fel-felbukkanó megrázkódtatásaidat? Igen. Megvilágosodtam. Az első csapás nagyon fájt. A második váratlanul ért. A harmadik után azt éreztem, soha nem leszek a régi. A negyedik által okozott fájdalmat viszont már barátként üdvözöltem, és fogadtam a lelkembe, tudván, hogyha nem állok ellen, gyorsabban vége lesz. Így lettünk ketten egyek, a fájdalmaim és én. Ekkor már éreztem, hogy egyre csak erősödöm. Minden egyes tortúra csak adott nekem valamit. Ismeritek az érzést? Amikor már szinte fizikailag érzed, hogy a gyötrelem, ami a lelked mardosta, beépült és legyőzhetetlenné tett? Most már semmi sem állíthat meg. Most már semmi sem szegheti a kedved. Ha jön egy újabb hányattatás, azon Te már csak nevetni fogsz. Igazam volt.

Soha nem leszek már a régi. Egy új Tina született meg.